A KÁPOLNA HARANGJA

Szerkesztő: Éva Ilona /Evvalena di Reirossi

Elmondottam már néktek a Szent Anna-tó regéjét. De még azt nem mondottam el, hogy régesrégen, sok száz esztendővel ennekelőtte, tündérek is laktak e tóban, akik esténkint feljöttek a tó színére, ottan játszottak, enyelegtek, közbe-közbe énekeltek olyan szépen, olyan édesen, hogy aki hallotta, azt hitte, mennyből leszállottak az angyalok, azok énekelnek. 

A földi népek azonban kápolnát építettek a tó partjára Szent Annának az emlékezetére s honnét, honnét nem, szereztek egy olyan harangot, melynek a hangja szebb volt, ezerszerte szebb a tündérek hangjánál. Egy barát lakott a kápolnában s ez nemcsak reggel, délben, este, de éjfélkor is meghúzta a szépen csengő harangot. Mikor a tündérek meghallották a harang csengését, mintha csak egyszerre megnémultak volna, torkukon akadt az ének, nem fogta többet a játék sem, az enyel-gés sem, szomorúan, haragosan szállottak alá a tó fenekére. 
Ettől az órától fogvást nem volt nyugodalma a tündérek királynéjának. 

- Hallod-e, - mondta a szolgájának, a hétsinges szakállú törpének, - hozd el nekem azt a harangot, különben nem lesz itt maradásod. 
Mondta a hétsinges szakállú törpe: 
- Ne búsulj, királyné, még ma éjjel elhozom azt a harangot. 
Amint esteledett, alkonyodott, kiment a tóból, be az erdőbe. Ment, mendegélt s egyszerre csak tüzvilágot látott. Odamegy, hát egy pásztorlegényecske hever a tűz mellett. 
- Jó estét, szegény juhászlegény. 
- Adjon Isten, hétsinges szakállú törpe! 
- Hallod-e te, szegény juhászlegény, egyet mondok s kettő lesz belőle. 
- Hallom, hétsinges szakállú törpe, hallom. 
- Azt mondom én neked: lopd el a kápolna harangját s annyi aranyat s ezüstöt adok érte, hogy az unokád unokája is hatlovas hintón járhat. 

Nem szólt erre a juhászlegény egy jó darabig, gondolkozott: tegye-e, ne-e, de mégis csak rosszra fordult a gondolatja s mondta: 
- Jól van, hétsinges törpe, ellopom a harangot. 
Még az éjjel el is lopta, a törpének odaadta: 
- Nesze, vigyed. Hol a pénz? 
- Ott van annak a fenyőfának a tövében, ni! 

Csakugyan ott is volt a temérdek arany s ezüst annak a fának a tövében, amelyikre a törpe mutatott. Felveti a vállára nagy nehezen a zsákot (mert abban volt a pénz) s elindul a szállása felé, de ím, ahogy egyet lép, lesüpped térdig; még egyet lép, lesüpped derékig; még egyet s lesüpped mellig. Haj, teremtő szent Istenem, megijed a juhászlegény szörnyűségesen, ledobja a zsákot, nagy üggyel-bajjal kimászik a süppedékből, szalad a tűzhöz, lefekszik, de feküdhetett: nem jött a szemére álom.... 

Reggel harangozni akart a barát s hát volt szépen csengő harang, nincs szépen csengő harang. Megy a juhászlegényhez s mondja neki könnybelábbadt szemmel: 

- Hallgass ide, juhászlegény! Ellopták a szépen csengő harangot! Ugyan nem vetted-e észre, ki járt erre? 
- Nem vettem észre, szent atyám - mondotta a juhászlegény, de nem mert a barát szemébe nézni. 
- Jól van... ez így annyiban maradt. A népek más harangot öntettek, de annak rekedtes volt a hangja s esténként, mikor a barát meghúzta, feljöttek a tündérek a tó színére, mindenféle csúfondáros verseket kiabáltak a kápolna felé. 
Halljátok csak, hogy csúfolódtak: 

Gingalló, 
Szent ajtó, 
Főzz kását! 
Nincsen só, 
Ha nincs só, 
Kérj mástól. 
De nem ád! 
Ha nem ád, 
Vágd pofon, 
Giogalló, gingalló! 

Majd megszakadt a szíve a szegény barátnak, amint ezt az istentelen csúfolódást hallotta. De még a juhászlegénynek sem volt nyugodalma. 
- Egy életem, egy halálom, -mondotta magában, - visszakerítem a harangot. 

Egy este aztán, amikor fel szoktak jőni a tündérek, a tó mellé terelte a nyáját, ottan összekötözte a berbécseknek a szarvát a azt mondta nekik: 
- Amikor én azt mondom: Ó Mária, Jézus neve! belekapaszkodom a farkatokba s ti csak húzzatok engem. 
Azzal leült a tó partjára, a lábát a vízb'e Idfgatta s várta, hogy jöjjön a tündérek királynéja. 

Hát csakugyan felbukkan a tó közepén. a tündérkirályné aranyhajas feje s hogy meglátta a juhászlegényt, hívta, hívogatta, édes szókkal csalogatta: 
- Jere ide, jere, jó dolgod lesz itten. Visszafelelt a juhászlegény: -Jer ide te! 
A tündérkirályné kiúszott a tó parijára: 
- Ha te nem jöttél, eljöttem én. Jere velem, nem bánod meg. 

Nyújtotta a kezét a juhászlegénynek, a juhászlegény is az övét, aztán egyszerre húzni kezdették egymást: a tündér a juhászlegényt be-, ez a tündért kifelé. 
No most, melyik az erősebb? Akár hiszitek, akár nem, a tündér volt az erősebb: berántotta a juhászlegényt a tóba. 
De ebben a pillanatban a legény nagyot kiáltott: 

- Ó Mária, Jézus neve! - s egyik kezével a berbécsek farkába kapaszkodott, a másikkal megfogta a tündérkirályné kezét. A berbécsek nekihuzakodtak s egyszerre kirántották a gazdájukat is, a tündérkirálynét is a tóból. 

- Eressz el! Eressz el! - könyörgött a tündérkirályné. 
- Elébb add vissza a szépen csengő harangot. 
- Csak azt ne kérd, kérj akármit. Adok még aranyat, ezüstöt, többet, amennyit adtam. 
- Nem kell nekem, sem aranyad, sem ezüstöd, kell nekem az én lelki üdvösségem. Add vissza a harangot. 
Mit volt, mit nem tenni, a tündérkirályné lekiáltott a tó fenekére: 
- Hé, hétsinges szakállú törpe, hozd fel a szépen csengő harangot! 

Egy pillanat sem telt belé, jött a törpe a haranggal. Akkor aztán a juhászlegény eleresztette a tündérkirálynét s szaladt a haranggal a kápolnába. Egyszeribe visszatették a helyére s éjfélkor ismét megcsendült a szépen csengő harang. A tündérek, ahogy meghallották a harang szavát, nagy sírással, jajgatással elköltöztek a tóból, hová, merre, a jó Isten tudja, - többet itt senki lélek nem látta őket. 

Benedek Elek

*   *   *