TÜNDÉR, SZÉPASSZONY VAGY BOSZORKÁNY?

Szerkesztő: Éva Ilona /Evvalena di Reirossi

A magyar néphit tündéreit a Dél-Alföldön, Dunántúlon, Erdély, Moldva, Bukovina területén, valamint a Felföld sok helyén ismerték. A beléjük vetett hit különösen a déli és keleti területeken volt igen intenzív, mint ezt az emberek közti megjelenésükrõl, a velük való találkozásokról, csábításaikról feljegyzett élménytörténetek nagy száma is bizonyítja.

A mindenhol ismert tündér és szépasszony név, a felföldi menyecske, az északkeleti területek kisasszonya, valamint a fehér asszony, cifra asszony elnevezések is egy lényegében azonos nõi démont jelentenek, csekély táji különbségekkel. Fõ jellemvonásaikat Zentai Tünde összefoglalta a szépasszony vonatkozásában, ezt egészítjük ki egyéb neveket viselõ tündérek adataival. Eszerint fiatal, hosszú hajú, sokszor fehér ruhás, csábító szépségû nõk, akik általában csoportosan jelennek meg. Csapataik táncolnak, énekelnek, fürdenek; zeneszóval repülnek, olykor hintón, kocsin vagy lepedõn szállnak a levegõben, táncmulatságokat, „ebédeket” tartanak. A férfiakat elcsábítják, elragadják, másokkal utat tévesztetnek, „elvezetik” õket.

Sok monda szól az elragadott muzsikusokról: az elvitt furulyás, dudás zenekíséretet szolgáltat a fáról fára vagy a szélben táncoló tündércsapatoknak. Általában is gyakori megjelenési formájuk a szél, különösen a forgószél, máskor madarak: vadliba, varjú, hattyú alakját öltik. Betegségeket hoznak az emberekre, a csecsemõket „kicserélik”; a lovakat elviszik az istállóból éjszakai mulatságaikhoz. Sajátos megjelenési helyeik: elhagyott ösvény, híd, árok, keresztút, eresz alja, gödör, trágyadomb; máskor patak partja, tó. Sok hiedelemmonda jeleníti meg az éjszaka fürdõzõ, vízben tapsoló, éneklõ tündéreket. Megjelenésük ideje: éjszaka, éjfél vagy dél, továbbá Szent György és pünkösd napja.

Egy jellemzõ baranyai szépasszonytörténet: „A körösztanyám alighanem látott. Nagyon szépek voltak, tiszta fehér ruhában szoktak énekölni a körösztúton éjjel tizönegytõl tizönkettõig. Tizönegyen voltak. A Vörözsi-puszta felé vívõ meg a körösztúti rossz utak voltak, mert ott jártak szépasszonyok. Akit azok mögrontottak, arra mondták, hogy a Szépasszonyok Tálába lépött”

Zentai Tünde a szépasszony-hiedelmek egy-egy kisebb tájhoz kötõdõ sajátosságait is megállapította. A déli órában, eresz alatt, trágyadombon, elhagyott ösvényen való megjelenés inkább dél-magyarországi sajátság. Ugyancsak a Szeged környéki és baranyai szépasszony jellemzõi bizonyos kifejezések: szépasszony tálja, szépaszszonyok köpködése, szépasszony köténye. Ezek tulajdonképpen a szépasszonynak tulajdonított betegségek metaforikus kifejezései: például a „szépasszonyok táljába lépett” a sebes lábú ember. Ez a Dél-Alföldön a szépasszony-hiedelmektõl függetlenül is bizonyos bõrbetegségek megnevezése lett. A szépasszony okozta betegségeket általában csak az kapja meg, aki a rájuk jellemzõ megjelenési helyeken és idõpontokban megzavarja õket táncukban, vonulásukban, „ebédjükben”, vagy a forgószél sodrába kerül, amelyben õk vonulnak. Büntetésül megbénul, megnémul, „elveszti az eszét”, sebes lesz a lába, félrehúzódik a szája.

Hasonló hiedelmek vonatkoznak a szépasszonyok otthagyott tánchelyeként értelmezett, körben letaposott fûre: aki belelép, különbözõ lábbántalmak érik. A tündérek tehát csak a helyüket-idejüket megsértõket bántalmazzák. Így értelmezhetõ az országosan elterjedt hiedelemmonda, amely azokról szól, akik délben vagy Szent György napján, pünkösdkor elaludtak a dombon vagy a mezsgyén, árokban (Bihari 1980: 149). Az arra vonuló szépasszonyok kiszedik lábszárcsontját, és az illetõ béna lesz addig az idõpontig, amíg a következõ Szent György-napon, vagy két hét múlva, ugyanabban az órában újra megjelenõ tündérek vissza nem helyezik csontjait.

Az erdélyi és bukovinai szépasszony jellemvonása, hogy éjszaka behatol az istállókba és ott a lovak sörényét összebogozza (Gunda 1947; Csermák 1949). Szórványosan sok egyéb helyi sajátság is ismert volt. Például az otthon egyedül hagyott gyereket megszoptatták a szépasszonyok, ennek következtében „zöld ment a gyomrából”; tilóra ülve vagy embereket megnyergelve is repültek (Gyimes).

A szépasszony – különösen Erdélyben – helynevekben, természeti jelenségek neveként is elõfordul, például: Szépasszony útja (Tejút), Szépasszony kútja, Szépasszony luka (barlang).

A szépasszony elleni védekezés legáltalánosabb módja megjelenési helyeinek elkerülése volt. Bukovinában szokásos volt a veszélyes idõszakokban az istállót védeni a lovakat bántalmazó szépasszonytól: mákot szórtak az istálló köré.

A szépasszony nevet Róheim Géza a boszorkány szót helyettesítõ eufemisztikus kifejezésnek – tehát voltaképpen a boszorkány tabunevének tartotta . A boszorkány hiedelemalakjának valóban sok hasonló vonása van: embereket megrontó tevékenysége azonos lehet a szépasszonyéval, különösen ami a jellegzetes helyeken és idõpontokban megnyilvánuló ártó hatását illeti. A boszorkány azonban ember, aki természetfeletti képességei révén akár szép tündér alakját is öltheti a hiedelmek szerint, míg a tündér szép nõ alakjában megjelenõ démon. A boszorkány és szépasszony elnevezések keveredése, a boszorkány sok helyen elõforduló szépasszony megnevezése annak a folyamatnak az eredménye, melynek során a boszorkány különbözõ – eredetileg tõle független, nála archaikusabb – démonikus alakok sajátságait olvasztotta magába.

A magyar szépasszony és egyéb neveken nevezett tündéreink hiedelmei is sokszor már egy átmeneti állapotot jeleznek: egy majdnem emberi boszorkánnyá vált démonikus lényre vallanak, aki eredeti tündérsajátságaiból sokat elveszített. Már a szépasszony név elsõ magyar adata, a „pulcrae(!) mulieres” egy 1565-ös kolozsvári boszorkányperben gyereket kicserélõ boszorkányra vonatkozik.

A démonikus tündér és az emberi boszorkány közti átmenetet képviselik a boszorkányok által társaságukba, mulatságukra elragadottak már boszorkánypereinkben is nagy számban megjelenõ hiedelmei: egy 1715-ös Bihar megyei per szerint például egy elragadott furulyás három éjjel jár „azon ördöngös compagniaval” – egy fecskefészekben ülve kellett sípolnia a táncoló boszorkányoknak.

Az eredeti tündérsajátságokat találjuk meg régiesebb állapotukban a Balkán-félsziget délszláv, román, albán, görög tündéreinél; töredékesebben a magyarsággal szomszédos nyugati és keleti szláv népek hiedelmeiben is. A magyar tündérhiedelmek déli és keleti kapcsolataira – lényegében délszláv és román eredetére – minden, õket vizsgáló kutató felfigyelt . A Balkán tündérei: a délszláv vila és szamodiva, szamovila, az albán, román zinâ, zîna (legáltalánosabb román tabunevükön fele), a görög nereida mai vonásai sokfelé ágazó gyökerekre vallanak. Ezek a tündérek részint természeti szellemek; táncoló csapataik antik vízi, erdei és hegyi nimfák vonásait és ószláv vízinimfa-hiedelmek nyomait õrzik. Emellett az emberek közt idõszakosan megjelenõ halottak és vihardémonok, szélben megjelenõ lelkek archaikus vonásait is viselik: a Kelet-Balkánon elsõsorban a húsvét és pünkösd közti, pravoszláv halottak hetében jönnek az emberek közé. Táncoló csapataik nemcsak betegségeket, hanem termékenységet is hoznak az embereknek; sokszor a falu termékenységbiztosító õrzõszellemei, „istennõi” is . E vonásaik egy része Diana és Hekaté kultuszában gyökeredzik, de alakjukban kis-ázsiai Magna Mater-szerû istennõk, valamint Dionysos kultuszának nyomai, továbbá görög-római és szláv sorsasszonyok vonásai is számottevõk. Kultuszuk is fennmaradt; a tündérek „megidézésével”, áldozatok bemutatásával gyógyító varázslók transzban „elragadtatva” a tündérek „túlvilágán” avatódnak be, és rendszeres „lélekutazásokkal” tartanak fenn kapcsolatot a tündérekkel.

A tündérek megjelenési idejében rituális társaságok mûködnek: a ruszália, ljelje, cãluºari. Ezek tagjai részint a tündérek megjelenítõi, részint a tabusértõket sújtó „tündérbetegségek” gyógyítói. A társaságok rítusaiban központi szerepe van a zenés-táncos eksztázisnak. A lélek „elragadása” a tündérek túlvilágára, részvétel a „mennyei” tündérmulatságokon – mint hiedelem, illetve hiedelemmonda is általánosan elterjedt a Balkánon. E gazdag hagyomány a magyar néphitben részint a tündér, részint a boszorkány alakjához kapcsolódik.

Forrás: Magyar Néprajz

*   *   *