DETONATA

Szerkesztő: Éva Ilona /Evvalena di Reirossi

A Detonáta Erdély szépségeinek egyik drága gyöngye. Egy bazalt oszlopokból emelkedett hegy ez, Erdély nyugoti havasos fenyvesei között. Eleje lesülyedett, fenmaradt része egy óriás orgonához hasonlít. E bámulandó oszlopok négy hat szegletü oszlopokból összeforradva, 200 ölre nyulnak fel a föld felett. Ott fejérlik az oszlopozat oldala, s lábainál eltörpül a fenyő, eltörpül az ember-ész, s nem győzi bámulni a természet csodajátékát.

Ha e világ az isten temploma,

A Detonáta benne orgona:

Ez órjás orgonának sípjai
Felhőt verő bazalt oszlopai.

A messze nyúló hegylánczolatok
A nagy templomhoz méltó karzatok;
S az ormokon zugó szél zengzete,
A természet vallásos éneke.

***

Midőn az óriások nagy hada
Megtámadá Erdély tündéreit,
És várat vár után lerombola,
Le a tündér-haza fénytermeit:

A tájon hol most Lupsa falva áll,
Tanyát vere egy óriás vezér;
Vad-állat volt ez ha tündért talált,
Az hasztalan esenge életért.

A tündér-nép élő lakóinak
Ezen vezér nagy borzadalma volt,
Ők a bérczek közé vonultanak,
De e miatt nem nyughattak seholt.

Az óriásnak volt egy hős fia,
Erőben dús, de szívben is nemes,
Sok harczokon a bátor dalia
Lett hősi hírre érdemes.

Most itt lakott a győzelem után.
De a magányt megunta szerfelett,
Megszokta a bajt s küzdést a csatán,
Vadászni kezdé az ősz bérczeket.

A szenvedély ragadta mint az ár,
Ha szólt kutyája s kürtje harsogott,
Ha rohanó belénynyel bajra szállt,
Csak ilyenkor ért egy egy jó napot.

Dalkárnak hitták ezt a bajnokot,
Szép volt, feszültek arcza ízmai;
Sok óriás leányt meghóditott,
Bár senkit sem kivánt hoditani.

Kedvese csak a kard s tegez vala,
Szerelme tárgya a levente név;
Nem ismeré, nem érezé soha
Mi a kebelben a szerelmi hév.

Egykor a mint vadászva mind tovább
Ragadta őt a vívó szenvedély:
Lakától messze, elzárt tájakon,
Borult reá a felhő lepte éj.

Fáradtan dült le, és kutyáival
Enyelgve a homályban megpihent,
Midőn közel egy gyenge tűzsugár
Mint bolygó fény előtte megjelent.

A fény után szelid szép hárfahang
Ragadta meg az ifju bajnokat,
Hallott ezer hangot a harczokon,
De nem soha ily édes hangokat.

Felpattant, s arra tarta egyenest,
Amerről őt a lágy dal ihleté,
S kit láta ott? egy égi szellemet:
Egy tündér-lány hárfáját zengeté.

Alig repült egy kurta pillanat:
Az ifju hős a lány előtt vala,
A tündérhölgy rémülve felriadt,
Ijedtség ült ki bájos arczira.

Ne félj tündérlány, szólt az óriás,
Nem bántalak, nem is vétél nekem;
De termeted nyúlánk, mint tói nád,
S gyönyörködik benned az én szemem.

Tudod mikor a kürthang megriad,
S a férfiban forrong a harczi vér:
Szemed nem szól, s mégis pillantatod
Hozzám mint a kürt hangja ugy beszél.

Jó ifju, szólt a szép tündérleány,
Te fáradott vagy, jöjj hozzánk s pihenj;
Egy álom majd újult erőt adand,
Ha megpihensz hajlékunk csendiben.

Az óriásnak kedvesen esék
A kellemes leány minden szava.
Követte őt, de vágyok kergeték
Minőket nem érzett soha.

Az álom elfutá az ifju párt,
Ily égető tűz közt ki alhatott?
A szerelem, mint szétfolyó tűzár
Lángszárnyival fölöttük átcsapott.

Dalkár és Okna lángra gyultanak,
Szerették egymást olthatatlanul;
Ki volt az ifju párnál boldogabb?
Szivök még tiszta volt, szerelmök új.

Dalkár gondlepve tért szülőihez,
És atyja megsejtette érzetét.
Szeress fiu, igy szóla egykoron,
Csak tündért ne, népünknek ellenét.

Szakállára megesküdt ősz atyád,
Hogy mindenütt, akit előtalál:
Megöli a tündérek fajzatát,
S a hősnek eske szent feltéte áll.

Csirájában ekként eltiltva volt
A lelki vonszalom a pár között;
De hol van az erő és hatalom,
Mely úr legyen az érzelem fölött.

Dalkár gyakorta a vadászatot,
És Okna mindig kedvesére várt,
S az ifju mért keresne vadakot,
Midőn a bércz között angyalt talált.

Egykor várá őt újra a leány,
De kése a hős ifju hosszason;
És lát a lányka durva képeket
Előnyomulni a kőszirtokon.

Sok óriás foga körül a lányt,
S egy durva kéz ragadta mellbe őt,
Nem volt kegy s irgalom arczulatán...
Vérben hever Okna a bősz előtt.

Dalkár jött, s látva hölgye gyilkosát
Véres karral a holt leány felett:
Reá emelte sulyos kardvasát,
És sujta: s a lánygyilkos elesett.

Az elhunyt ah! saját bősz atyja volt,
Ott hörgé vérében végátkait;
De fia minden átkot visszaszórt,
Őrült leve nem birta kínait.

Orditozott mint felbőszült belény,
Hangjára zúgó mennydörgés felelt...
Megnyilt a föld... s tűzszóró keblibe
Ifjat s leányt egy percz alatt lenyelt.

A kőszivü ősz óriás vezér
S hada a tűz között megdermedett;
Kővé vált testeikből ottan a
Szép Detonata szírt emelkedett.

forrás: Kőváry László, Száz történelmi rege

*   *   *

Detonata-hegy régen és ma

A Tündérképző

*   *   *