MAROS, OLT ÉS TARKŐ TÜNDÉREK

Szerkesztő: Éva Ilona E.L. di Reirossi

Csik megyében, Balánbánya fölött, magas sziklás hegy mered az ég felé: Tarkő ennek a neve. Egy Tarkő nevű tündérasszonyról kapta a nevét ez a hegy, mert ennek a tetején volt egy aranypalota, abban lakott a szépséges szép Tarkő nevű tündér. Gyönyörű két lánya volt ennek a Tarkőnek: Maros a neve az egyiknek, Olt a neve a másiknak. De Tarkő mégsem volt boldog: reggeltől estig ott ült nagy búsan a palota ablakában, nézett, nézett messze-messze kelet felé, folyt a könny szép szeméből, szállt a sóhajtás az ajakáról. Mindene volt, aranya, ezüstje, gyémántja, mégsem volt boldog. Nem volt igazi öröme a leányaiban, mert azok szüntelen civakodtak egymással. Marost, aki csendesebb természetű volt, igen bántotta, hogy Olt, a kisebbik, aki heves vérű, lobbanó természet volt, mindenben különbnek vélte magát a nénjénél. Nagy volt emiatt Tarkő szívének a szomorúsága, de még nagyobb volt a szomorúsága amiatt, hogy az urát, aki hatalmas nagy úr volt a tündérek között, olyan hatalmas nagy úr, hogy a királlyal egyenlőnek tartotta magát, a király száműzte az országából, mert egyszer fel is lázadt ellene.

Azt mondta a tündérek királya:

- Azzal büntetlek meg, hogy soha többet ne lásd a feleségedet. Kellett az én országom, hát legyen a te országod a tenger. A feleséged azonban itt marad. Itt maradnak a gyermekeid is. Soha többé nem fogod látni őket.

A Fekete-tenger mellett húzódott meg Tarkőnek az ura, onnét sóhajtozott a felesége s a gyermekei után, akik még egészen kicsinyek voltak, amikor száműzte őt a király. Olyan kicsike volt mind a két gyermek, hogy már egészen meg is feledkeztek az apjukról. Nem tudták elgondolni, mi bántja édesanyjuk szívét.

Egyszer aztán Maros megkérdezte édesanyját:

- Mondjad, édesanyám, miért vagy oly szomorú? Miért, hogy sírás, sóhajtozás éjjeled-nappalod?

- Hogy miért sírok, sóhajtozok szüntelen? Sírok, sóhajtozok, mert ti nem szeretitek egymást úgy, amint testvérekhez illenék. És sírok, sóhajtozok, mert édesapátokat száműzte a király, nem fogom látni soha többet, s nem látjátok ti sem.

- Hol van az édesapánk? - kérdezték egyszerre a leányok.

- Ó, jaj - sóhajtott Tarkő -, a ti édesapátok messze-messze a Fekete-tenger mellett. Ott van az ő országa. Sem ő nem jöhet vissza onnét többet, sem nekem nem szabad odamennem.

- S minekünk sem szabad? - kérdezték a leányok.

- Hogyne volna szabad! Ha igazi testvérekként egyetértenétek, egyesült erővel elmehetnétek. Folyóvízzé változtatnálak titeket. Egyesült erővel áttörnétek a hegyeken, sziklákon, erdőkön, de mehetnétek virágos réteken is egy kis kerülővel, s ha itt-ott sziklára, hegyre találnátok, áttörnétek rajtuk, ha szavamat megfogadnátok. Nos, akarjátok-e, hogy folyóvízzé változtassalak?

- Akarjuk, akarjuk, hogyne akarnánk! - kiáltották a leányok lelkesen.

- Hát akkor csak várjatok, mindjárt hozom az aranyvesszőmet, azzal csak megsuhintalak, s folyóvízzé változtok abban a pillanatban.

Azalatt, amíg Tarkő az arany vesszőért ment, viretlen-váratlan a lobbanó vérű Olt azt mondja Marosnak:

- Mit gondolsz, Maros, kinek a nevével utazunk?

- Kinek a nevével? - csodálkozott Maros. - Hát ki az idősebb köztünk? Természetes, hogy az én nevemmel utazunk.

- Ohó - mondta Olt -, hiszen igaz, hogy te vagy az idősebb, de én vagyok ám a serényebb. Világos, hogy én járnék mindenütt elöl, én törném az utat, te meg szépen lassan csak folydogálnál utánam. Hiába vagy az idősebb, nem utazom a neveddel!

- Hiába vagy serényebb, én sem a tiéddel!

- Bizony, ha nem, külön-külön utazunk. Törődöm is én hegyekkel, sziklákkal, egyenest nekivágok, keresztültörtetek rajtuk, s megmutatom, hogy hamarabb látom az édesapámat, mint te!

- Hát csak rajta - mondta Maros -, én szépen, csendesen a kerülő utakon járok, úgy, amint az édesanyám parancsolta.

Abban a pillanatban lépett be Tarkő az aranyvesszővel. Hosszan, sokáig ölelte-csókolta a leányokat, aztán rájuk suhintott az aranyvesszővel. Egyszeribe kis patakocskává változtak mindketten, és elindultak, de nem együtt, hanem ketten kétfelé.

- Hát nem együtt indultok? - jajdult fel kétségbeesetten Tarkő. - Ó, jaj nekem, de jaj nektek is, ha vissza nem fordultok. Vissza, vissza, forduljatok vissza!

De sem Maros, sem Olt nem hallotta, vagy nem akarta hallani az anyja szavát. Olt sebesen szaladt előre, lassan, csendesen, de másfelé haladt Maros, s ahogy továbbhaladtak, mind a ketten nőttek, növekedtek, folyókká dagadtak. Hej, ha láttátok volna, hogy rontott, vágtatott előre Olt! Hogy tört-zúzott mindent, amit útjában talált, sodorta maga előtt a fákat, a sziklákat! De amikor a verestoronyi szorosig ért, úgy elfáradt, úgy kimerült, hogy alig-alig folydogált előbbre. Meg-megállott, aztán továbbvánszorgott, majd ismét megállott, és sírt keservesen:

- Ó, jaj nekem, ó, jaj nekem! Miért nem hallgattam az édesanyám szavára! Itt kell elpusztuljak egyedül, nyomorultan, elhagyottan.

Hát, hallgassatok ide, amint így sírt, kesergett magában, egyszerre csak nagy zúgást-búgást, harsogást hall, s ím, látja, mint közeledik felé lassan, méltóságosan egy nagy-nagy folyó. S feléje csendül Marosnak a szelíd, hívó hangja:

- Jer, Olt, jer! Engem magába fogadott a Duna, elvisz az édesapámhoz. Jer, ó, jer, elvisz téged is.

Hej, de megörült Olt! Elfeledte a fáradtságát, odaszaladt a Duna keblére, s bezzeg most nem haragudott Marosra, ölelte-csókolta. Egymást átölelve látták meg édesapjukat, aki ott állt nagy búsan a Fekete-tenger partján, éppen azon a helyen, ahol a Duna a tengerbe szakad.

- Apám, édesapám! Nézz reánk, itt vannak a leányaid, Maros és Olt!

De ennél többet nem is szólhattak, elmerültek a tengerbe, s eltűntek benne nyomtalanul.

*   *   *

Maros és Olt legendája

*   *   *

Kőváry László: Tarkő 

Száz történelmi rege, részlet

Csik és Gyergyó közt északkeletre
Egy vadon hegyláncz vonul keresztűl:
Felette tar kőszirtormok állnak,
Innen néz le a Tarkő keletrűl.

Mint a templom orgonája nélkül
Ékveszitett, s szinte puszta volna,
Ugy a Tarkő szirt-homloka nélkűl
Gyergyó, a szép kerek hegyi róna.

Szép tájék ez, hajdan a tündérek
Országának volt kedvelt vidéke,
Ott a szirten fénylett Tarkő vára,
Félvilágig látszék fényessége.

Ott élt Tarkő, a tündér-királyné,
És szivében őrze lángszerelmet:
A Feketetenger, hű jegyese,
Minden éjjel szép várába termett.

Föld alatt jött, titkos volt az útja,
Titkon dűlt ölére angyalának;
De megsejté a Szentanna tava,
S fenhangon kimondá a világnak.

Tarkő, a kis jó tündér királyné,
Hosszu könynyel virrasztott várában,
Arcza halvány lőn bús szégyenétől,
S majd hogy meg nem halt gyalázatában.

Észrevette búját hőn szerette,
És igy szóla felhevült kebellel:
Hagy föl, szépem, gyászos bánatiddal,
Hagyj föl, kedves, a hosszu keservvel.

Megnövék már, önállásu lettem,
Szándékomnak más nem áll útjába:
Esküdjünk meg, legyünk nő s férj ketten,
Kérjünk áldást szívünk hajlamára.

Értted égtem, értted olvadoztam,
Felserdülve ifju szép koromra;
Mindig forró szivvel vágyakoztam
Angyal-arczu tündér birtokodra.

Tarkő ifja meleg vallomását
Lángoló szív- s érzéssel fogadta;
Nem titkolta keble vágyódását,
S igen szavát nagy örömmel adta.

Nagy menyegzőt tartának, szerelmi
Nászfrigyökre fényes szírt-lakukban
A világnak minden fejedelmi
Háznépestől megjelentek ottan.

Mily szép volt a vőlegény s arája,
Emberajk nem tudná elbeszélni.
Öltözetjök ragyogó pompája
Képes vala mindent elbűvölni.

Vigan éltek, vigan mulatoztak,
Sokszor adtak fényes lakomákot,
És ha gyakran jó kedvre fakadtak,
Megvendéglék az egész világot.

Századon át éltek boldogságban,
Hűn szeretve egymást mindvégiglen;
Tündér Tarkő boldog szirt várában
Csak a bánat volt még ismeretlen.

---

Új tanácsa lőn az örök lénynek,
Hogy végezne a földgömb ügyében.
Zürzavarba dönté a világot,
Hogy mindennek más alakja légyen.

Tarkőt hagyá itt a bérczi tájon,
A kies Csik s Gyergyó közepette;
Ámde férjét távol földhatáron,
A Pontushoz eltelepitette.

Alig ért el a Feketetenger
Istenektől megjelelt helyére,
A szép Tarkőt két iker gyermekkel
Áldá meg a szerelem nemtője.

Szépen serdült a két szőke gyermek,
A tündérnő lelki örömére;
De férjeért ölték a keservek,
Sok köny szállt az özvegy bús szemére.

Serdülvén a gyerkek, az anyának
Néma könyét olykor észrevették;
Kérdezgették okát bánatának,
Mignem azt elvégre átértették.

Mind két ifjat vágy kezdé gyötörni,
Hogy atyjoknak lakát fölkeressék;
Bár a földnek keblén kell áttörni,
S útjok hosszu, mint a végtelenség.

Tarkő őket nagy feltételökben,
Nem gátlá bár búsan vált meg tőlük,
Gondolá, hogy van erő szivökben,
S ha elmennek, jő hirt hall felőlük.

Fájdalom közt váltak el egymástól,
Mint anyától jó fiak szokának.
Arczuk ázott a könyhullatástól,
De reményben boldogok valának.

Az  O l t, ifju gondatlan hevében
Törni kezde völgyön bérczen át;
M a r o s  pedig kerűlve, sik téren,
Vélte sokkal biztosabbnak útját.

Látván anyjuk, kedves két fiának,
Czélja már is kettős útra válik,
Egyesülés! kiálta utánok;
Szétszakadva nem éltek sokáig.

Hasztalan volt a szülőnek gondja,
Az  O l t  hetyke hangon felsikoltott:
Gyors vagyok én, bátyám lassú, lomha,
Ő kövessen, én töröm az útat.

Az anyának nem volt már mit tegyen,
Bűvös varázs vesszőjével sujta:
Két folyó lett az iker gyermekből,
Igy indultak el a hosszu útra.

A szép Tarkő bús előérzettel,
Néze-néze hosszason utánok,
Mig a gyerkek vas-feltételökkel,
Két vonalban útnak indulának.

---

Nem csalá meg Tarkőt rosz sejtése:
A Marosnak kezd gyengülni árja.
Mignem végre bár nagy volt kűzdése,
Ráakadt a bujdosó Tiszára.

Vigy el engem, szög folyó, atyámhoz,
Látom arra tartasz habjaiddal;
Fáradságod, hidd el, meg nem bánod,
Dús atyám eláraszt jutalommal.

Elviszlek jó ifju a Dunáig,
De le kell itt mondanod nevedről...
A Maros küzd és haboz sokáig,
Végre enged, mert fogy erejéből.

Igy érének ketten a Dunáig...
A Duna már életét kivánta;
Mit volt tenni engedett reménlve,
Hogy tán atyja keblén lesz jutalma.

Ez alatt az Olt rohanva tünt el,
Gyors futással egy szép rónaságon;
Ámde órjás-nagy hegy lánczokat lel,
S útja megtört a végső határon.

Éveken át küszködött szüntelen,
Nem találva még segélyt se ottan;
Érezé, hogy útja törhetetlen,
Mégsem lankad ő az akaratban.

Végre Verestoronynak tájékán
Útat ronta nagy viaskodással;
És rohant, de összezúzott teste
Elgyengült sok bukdácsolással.

Vánszorogva ment a rónaságon,
S halát hörgést hallván a közelben
Ráismer ott bujdosó bátyjára
Véghangjában, halálhörgésében.

Ő maga is a roppant folyónak
Árja közt lelé fel végnyúgalmát;
Nem hivének az anyai szónak;
Nem hivének, s ugy vevék jutalmát.

---

Jó nemzetek, ti kik elveszétek,
Áldás szálljon sírotok éjére!
Jó nemzetek, akik még leheltek,
Gondoljatok e gyászos regére.

"E regét legelőbb Móricz Károly közölte a Nemzeti Társalkodóban. (1837. II. 365. l.) Versbeni alakját Dózsa Dánieltől nyerte (Erd. Ritkaságai 32 l.) Még csak azon megjegyzésem van, hogy az Olt és Maros Tarkőrőli eredetében földiróink nincsenek még tisztában (L. Erd. Statistikája Lenk után 30.-31. l.) Hon és Külföld 1848. 33 sz."

Megjegyzés: Vajon Maros és Olt tündérleányok vagy tündérfik voltak? A néphagyomány szerint leányok, ám a XIX. századi versben fiúkként vannak jegyezve. Maros, Mares, Maris... a természete nőies, kedves, bájos, vénuszi. Olt szilaj, vad, temperamentumos, amolyan "marsikus", férfias természettel bír. Ja, és olt, beolt, ahogyan a fiúk szokták a leányokat :) /a Szerkesztő 

*   *   *

Tarkő tündér vára Orbán Balázs rajzán, 1863.

Tarkő tündér vára a mai Székelyföld térképen

*   *   *

Tündérképző, középen Éva Ilona / Evvalena di Reirossi

*   *   *